9.

 

Albanyban a tevékenység jórészt a keleti irányban fekvő Légi Irányítóközpont körül összpontosult. Az irányítóhelyettes (éjszakai műszak) nem ment haza lefeküdni, hanem a posztján maradt, és kivörösödött, de éber tekintettel várta nappali váltótársát, mert beszélni akart vele.

Most többek társaságában együtt bámulták hüledezve azt a mozdulatlan, három dimenziós modellt, mely Észak-Amerikának az ő felügyeletükre bízott északkeleti légterét ábrázolta. A holokép egy planetáris átmérő mentén mutatta a meteorológiai és felszíni jellemzőket egyaránt. Észlelték és bevezették a bolygó körüli pályán haladó űrjáratokat, a légijáratok esetében pedig megfigyelő- és segítőszolgálatot láttak el.

E tökéletesen normális kiábrázolás közepette egyszer csak megjelent egy hatalmas téglalap alakú tömeg. A kivetített térkép belsejében az űrhajókat és repülőgépeket gyors mozgású fénypontok jelentették. Sohasem foltok, téglalapok vagy egyebek. A téglalapnak semmi keresnivalója nem volt ott. Nem lehetett ott. Az ilyen irányú óhajok azonban eddig nem tudták onnan eltüntetni. Semmiképpen sem lehetett a vetítést vagy a számításokat okolni érte, a jelenség ellenben okolható volt azért a jókora izzadságfoltért, amely az imént ütött át a főirányító ingén.

Lenyomott néhány gonddal kiválasztott billentyűt, összehúzta a szemöldökét, majd, mintegy végső megoldásként, belenyúlt magába a vetített képbe, s mutatóujját átdugta azon a sűrűbb fényen, amely maga volt a téglalap. Nem tűnt el. Akkor hátrébb lépett, és zsebre tette a kezét. Tudta, hogy mindenki azt várja, mondjon valamit.

Az irányítóhelyettes (éjszakai műszak), egy köztiszteletben álló, középkorú asszony, kezében két csésze kávéval jelent meg mellette, s az egyiket odakínálta neki, aki a főnöke volt. A férfi örömmel fogadta a kávét.

- Van valami ötlete, Mary?

- Valami rossz olvasat lehet - nézett a nő a holoképre. - Épp a maga műszakkezdése előtt tűnt fel. Még nem sok időm volt, hogy alaposabban megnézzem. Romlott levegő?

Ezt a szépítő kifejezést olyankor használták a légi irányítók, amikor valami meteorológiai jelenség meg zavarta a berendezés működését. Most azonban szokatlanul csendes időjárás uralkodott a térségben.

- Ilyen közel a felszínhez akár délibáb is lehet. Maga sem hitte, de hát elég hamar kifogytak az ésszerű válaszlehetőségekből. - Az a baj, hogy a számítógép megerősíti azt, amit látunk.

- Akkor a számítógépnek valami baja van. - És kezével legyintő mozdulatot tett az arca előtt. Ilyenkor már rég az ágyában szokott aludni. - Kicsit még mozog is.

- Hogy érti azt, hogy "kicsit"?

- Változtatja a magasságát. Megfigyeléseink szerint ezer métert emelkedett fölfelé, és százat ereszkedett lefelé. Északi és déli irányú elmozdulást is észleltünk, de utána mindig visszatért az eredeti helyzetébe. Csak valami működési hiba lehet.

- Aha! Hé, Phil - kiáltott át az egyik emberének -, megvan neked ez az izé a kétdimenziósodon?!

- Sok minden megvan nekem a két désemen - pásztázott végig a képernyőjén a technikus -, de ha egy szép nagy, kövér anomáliára gondolsz, akkor nyertél, mert olyanom is van. Százhatvankét ká északnyugatra, magasság háromszáz méter.

- Helyes - mormolta Mary, feleslegesen. - Ma reggel már tízszer is eljutottam ezekhez az értékekhez. - Nem akartam felülbírálni. Csak a saját fülemmel akartam hallani.

Közelebb hajolt a szolgálatos térelemzőhöz.

- Suzanne, álljon rá a terepezőre, és nézze meg, be tud-e fogni pár közelebbi részletet.

- Ebből a távolságból? - hallatszott a kétkedő válasz.

- Próbálja meg! Méret szempontjából jobb, mint egy tereptárgy.

A nő bólintott, és munkára fogta a műszereit. A téglalap alakú tárgy megnagyobbodott. Semleges színű felületén dudorok, csavarulatok és egyéb részletek váltak láthatóvá. Nem hasonlított repülőre vagy űrhajóra. És nem hasonlított felszíni képződményre sem. Semmire, amit az irányító valaha is látott, nem hasonlított.

Leginkább egy súlyos problémára hasonlított.

- A levegőben van - állapította meg végül a nő. - Lehetetlen - mondta a kávéját szürcsölve Mary, s próbált ébren maradni. - Nagyobb, mint Manhattan.

- Talán azt is megnézhetné valaki, Manhattan a helyén van-e még - szólt egy hang a terem hátuljában. Senki sem nevetett.

- Ha van ott valami - mormolta az irányító -, vizuális megerősítést is kell kapnunk róla.

- Persze - helyeselt a helyettese -, de a saját szakállamra én nem kérek ilyet.

A férfi mogorván bólintott, majd átszólt a híradósnak - Hívja fel a reptér polgári irányítóközontját, és mondja meg nekik, hogy küldjenek oda egy helyszínelőt. Tűzoltót, rendőrt, orvost, mindegy, csak józan legyen. És hívja fel a Baltimore-i Parancsnokságot; lehet, hogy velük is beszélnem kell.

A fiatalember kerekre tágult szemmel bólintott, és indult, hogy teljesítse a parancsot.

- Addig tereljük el a forgalmat az érintett térségből - szólt utána az irányítótiszt.

- Nem lesz nehéz - nézte a holoképet Mary. - Nem esik bele a gépek útvonalába.

- Baltimore a vonalban, uram - nézett föl a híradós a konzoljáról.

- Kérje meg őket, hogy tartsák pár pillanatig.

- Nem, uram, félreértett engem. Ők hívtak minket. Ugyanez az anomália megjelent az ő holójukon is, és most tőlünk várnak megerősítést. Azt is szeretnék tudni, hogy mi a fene történik idefent, minálunk.

- Az első kérdésre igen a válasz, a másodikat most próbáljuk kideríteni - felelte rövid gondolkodás után az irányítótiszt.

A légijáratok irányítóközpontja lassan megtelt a hírek hallatán beszállingózó irodai és egyéb dolgozókkal. Egyik irányító sem vette észre a növekvő hallgatóságot. Ilyesmire nem volt idejük.

- A polgáriak elindítottak egy légpárnás mentőhelikoptert, uram - szólalt meg ismét a híradós.

Az irányítótiszt szórakozottan bólintott. A meteorológusok még legalább egy órán keresztül nem kapnak új műholdas képet.

Mary meg csak hajtogatta, mintha egy reményteljes mantrát ismételgetne

- Csak valami tévedés lehet, Stephan. Nem lehet más. Nem észleltük a jövetelét. Egyszer csak Itt volt. Mintha a föld alól bújt volna ki.

Elmosolyodott ezen a nyilvánvaló képtelenségen. - Úgy van - erősítette meg a szolgálatos térelemző. - Kész lázálom.

- Különben is - tette hozzá Mary -, ilyen nagy hajót nem épített senki.

- Ilyen nagy hajót el sem képzelt senki - dörmögte az irányítótiszt.

Sok tea és kávé futott át sok ember szervezetén, mire a sietősen útnak indított légpárnás mentő a helyszínre érkezett. Személyzete üzembe helyezte a felvevőket. A képek, melyeket a bázisra továbbítottak, nem a legjobb minőségűek voltak, de hát orvosok készítették, nem fotósok. És egyébként sem időztek sokáig, sőt, meglehetősen sietve távoztak a helyszínről.

Mindenesetre az irányítóhelyettes most éberebb volt, mint amikor az első kép megjelent a térség holójában. - Szóval ez egy hajó - bámult tátott szájjal a téglalapra.

Az elmúlt fél órában a híradós többet dolgozott, mint életében valaha is.

- Megint Baltimore, uram. Felvették a kapcsolatot Barcelonával. A Szövetségi Államszövetség és a Keiretsu képviselői semmit sem tudnak a dologról. Most arra várnak, hogy az Eeckarokkal beszélhessenek. Próbálkoztak a candomble-i követséggel is, de a nagykövet tegnap éjjel az egész személyzettel együtt kiruccant Tangiers-be, valami partira.

- Szép kis alakok - mosolyodott el az irányítótiszt. Ezek a candomble-iak tudják, hogyan kell élni.

- Nem emberkéz gyártmánya.

Mindenki megfordult, és a megszólalóra meredt. Ő, szerencsére, nem volt valami félénk alak.

- Nem lehet az - tette hozzá védekezően. - Ezzel a mérettél, és mégis egy helyben lebeg.

- Tisztában vagyunk az antigravitációs elvekkel kockáztatta meg valaki.

- Hogyne - pillantott a közbeszóló felé az előbbi hang tulajdonosa -, csak eddig még senki sem alkalmazta ezeket az elveket a gyakorlatban. Ez viszont épp azt teszi - mutatott a holóra.

- Még szerencse - vélekedett másvalaki -, mert ha nem tennék, az a valami lezuhanna, és sok ember élete kerülne veszélybe még egy ilyen gyéren lakott területen is, mint az Adirondackok. Hacsak nem üres, mint egy hatalmas léggömb.

- Nem hasonlít léggömbre - jegyezte meg valaki, aki már látta a továbbított videofelvételeket.

- És most mihez kezdünk vele? - billentette meg a bögréjét Mary, de csalódottan kellett látnia, hogy az üres. - Várjunk Baltimore utasítására?

- Megpróbálhatnánk üzenetet továbbítani neki biggyesztette el a száját az irányítótiszt. - Csak valamiféle jármű lehet, és a mi felségterületünkhöz tartozó légtérben tartózkodik. Ez a mi felelősségünk.

- A mi felelősségünk! - mormolta a nő.

- Úgy van.

- Beszéljen vele maga! - nézett rá a bögréje fölött mosolyogva a nő.

A férfi szótlanul bámult rá, majd a híradósra nézett. - Állj rá valami szabvány jelzőfrekvenciára, Manuel. Audiovizuálisra. Lássuk, tudunk-e beszélni vele.

- Beszélni - bólintott lassan a híradós. - Helyes. Jól van. - De ne továbbíts olyasmit, amit sértőnek érezhetnek - mosolyodott el halványan Stephan. - Nem szeretnénk, ha valaki vagy valami dührohamot kapna odaát.

- Nem, nem teszünk ilyet - ígérte meg készségesen a technikus.

- Lehet, hogy nem fog tudni válaszolni - mutatott rá a helyettese. - Lehet, hogy nem több, mint néma tárgy. Fantasztikus távirányított repülőgép.

- Felkészült a próbára, uram? - nézett az irányítótisztre a technikus. - Bármelyik pillanatban működésbe hozhatom a tájolókapcsolót.

Az Albany űrrepülőtér irányítótisztje levette és a szája elé emelte az ingzsebére kapcsolt mikrofont, amely most úgy lebegett ott, mint az a rejtélyes tárgy az Adirondackok felett.

Mi van, ha mégis Philnek van igaza, és ez a hihetetlen jelenés valóban idegen eredetű? Mit mondjon akkor? És ami még ennél is fontosabb, mit mondjon akkor, ha kérdéseikre válasz jön? Az fel sem vetődött benne, hogy az emberiség történelmének döntő pillanatában vesz részt. Csak annyit tudott, hogy meg kell próbálnia a lehető legjobban végezni a munkáját.

És határozottan érezte azt is, hogy ma sokáig fog dolgozni.

- Valaki fel akarja venni velünk a kapcsolatot pattogott türelmesen az autnok több méter magasan a padló fölött.

Az átlátszó panelen át besütő nap fénye megvilágította az utasokat, akik épp a reggeliutánzatot kóstolgatták, melyet a készülék kotyvasztott nekik. Follingston-Heath és Gelmann jól aludtak, Shimoda azonban szenvedett a kemény felületen, és Hawkins rossz háta is többször megfájdult. Iranaputra jóformán nem is aludt, ezt azonban maga akarta így. Neki nem sok alvásra volt szüksége.

Ksaruhat energiatakarékosság okán lekapcsolta magát, mert semmit sem akart elmulasztani a nappal történéseiből, s abból, amit a további kölcsönös kapcsolat még hozhat.

- Na, tessék, már itt is van - tolta félre maradék ennivalóját Iranaputra. - Ezek a Drex vagy micsodák most keresik a tulajdonukat, és bennünket fognak hibáztatni, amiért összezavarodott.

- Nem gondolja, hogy ez fura egybeesés volna egymillió év után? - mutatott rá Shimoda.

- Akkor ki akarna kapcsolatot teremteni velünk? kérdezte Iranaputra.

- Akusztikus moduláció, nyelvi szerkezet, a stílus pedig ugyanaz, mint a tiétek.

- Hát persze hogy ők azok - tápászkodott fel Follingston-Heath térdére támaszkodva Gelmann, majd a széles ajtó felé fordult. - Ha egy ilyen, mint ez, váratlanul előbukkan a semmiből, várható, hogy a telepen élő barátainkon kívül még másokat is kizökkent a nyugalmukból.

Hawkins, mint rendesen, most is kevésbé megfontoltan reagált:

- Vagyis az egész környék összetojta magát az ijedségtől.

- Meg tudod csinálni, öreg fiú, hogy belehallgathassunk? - kérdezte, reggelije utolsó falatjával a szájában, Follingston-Heath.

- Hogyne.

Az autnok hangját ekkor felváltotta egy panaszos emberi hang. Kissé tétován csengett, ahogy az várható is volt.

- Nem azonosított nagy hajó, kérjük, azonosítsa magát.

Ezután csend lett, majd ezt hallották:

- Engedelmével bejelentés nélkül elfoglalta New York tartomány légterét. Kérjük, válaszoljon! Itt az Albany Irányítóközpont. Kérjük, válaszoljon, ha módjában áll! Illetéktelenül tartózkodik a légtérben.

Inkább reménykedő volt ez a feszült kíváncsisággal teli hang, semmint parancsoló. De egyszer csak egy erősebb, sőt erőszakosabb hang vágta félbe:

- Betolakodó hajó! Itt a Baltimore Parancsnokság Észak-Amerikai Keleti Központja! Haladéktalan választ kérünk! Elfoglalta a…

- Tudjuk - morogta Hawkins jól hallhatóan. - Jogtalan légtérfoglalás. És méghozzá mekkora! - tette hozzá kuncogva. - Nem csoda, hogy ideges szegény.

- Egyszerre több jelzést is elindítottak felénk - jelentette be az autnok. - Ezeket továbbra is szétválasztom, és csak a legerősebbet engedem át.

- Jó lenne, ha megnyugodnának - mondta Shimoda, miközben derekasan pusztította Iranaputra maradék ennivalóját. - Nem hiszem, hogy idefent elállnánk bármelyik kereskedelmi járat útját vagy az utasszállítók leszállópályáját.

- Szerintem a méretünk zavarja szegény ördögöket - kockáztatta meg Follingston-Heath.

- Válaszlépést kérek - közölte a fényes, kék ellipszis, és ki tudja, miért, lassú forgásba kezdett.

- És ezt tőlünk várod? Ez azt akarja, hogy mi mondjuk meg, mi legyen - nézett Gelmann a társaira. - Miért kellene csinálnunk bármit is? - elmélkedett

Iranaputra: - Senki nem csinál semmit, legalábbis egyelőre. Elég sokáig dolgoztam kormánytisztviselők kel, hogy tudjam. Először össze fognak ülni. Aztán vitatkoznak. Aztán nagy harsonaszóval bejelentik, hogy a probléma tanulmányozására bizottságot alakítottak. Semmi se fog történni.

- Gyors döntést egyedül az Otthonvilágok Tanácsának tagjai hozhatnának Barcelonában - jelentette ki Follingston-Heath, majd figyelmes tekintettel az autnokra nézett: - Ha a szükség úgy hozná, tudnál-e összeköttetést létesíteni a világ bármelyik városához tartozó útszakasszal?

Az ellipszis válaszában nem volt semmi meglepő - A bolygó bármelyik pontjával tudok érintkezni. Follingston-Heath félretolta az ételt.

- Akkor talán beszélnem kellene… - Nem kellene!

Mindenki meglepetten fordult Shimoda felé. Nem szokott senki szavába vágni.

- Nem személyeskedésről van szó, ezredes - folytatta Shimoda, de maga néha könyörtelen dolgokat tud mondani. Nem szívesen mondom ki, de néha kellemetlenül harcias hangot üt meg. Nem szeretnénk, ha bárki is megijedne a Földön, nehogy meggondolatlan cselekedetre szánják el magukat. És szerintem túl korai még arra gondolni, hogy közvetlenül a világtanáccsal beszéljünk.

- Hatásos érvelés - csatlakozott Hawkins. - Különösen, mivel itt dekkolunk, pár száz méterrel a föld felett, a levegőben. Nekem kéne beszélnem velük. Mindig is szerettem volna néhány dolgot közölni a tanáccsal.

- Pontosan ezért beszéljen velük valaki más, Wal nézett rá összehúzott szemmel Shimoda.

- De akkor ki?

- Én nem - mosolygott szerénykedve Gelmann. Tudom, hogy túl sokat beszélek.

- Nekem pedig nincs kellő tapasztalatom - jelentette ki Shimoda, és a kis csoport legkisebb tagjához fordult.

- Jól van - rándította meg a vállát Iranaputra, látva, hogy mindenki őt nézi.

- Nem bánom.

- Helyes. - Shimoda visszafordult a lebegő autnok felé.

- Hogyan kell elküldenünk egy üzenetet?

- Csak beszéljetek. A szükséges elektronikus közvetítésről majd én gondoskodom.

Iranaputra tétován előrelépett. Gelmann bátorítóan bólintón felé. Hawkins a szemét forgatta, és a levegőben úszó tálcán kotorászott valami innivaló után.

- Ööö… halló! A nevem Victor K. Iranaputra.

- Kicsoda? Ki beszél ott? - A kékségből jövő hang mögött valaki azt mondta: - Kapcsolatban vagyunk velük, uram.

Baltimore-ban a dolgok már nem mentek olyan eszeveszett iramban, amióta három évvel korábban egy óriási turistahajónak, Panmingból a Kongó orbitális űrállomáson át leszállva, elment az energiája, és félő volt, hogy ki fog szántani az Atlanti-óceán partvidékből egy Potomac folyó nagyságú szalagot. A Parancsnokság hivatalos közegei akkor nyugodtan megvitatták, mit tegyenek legközelebb, vagyis mindegyikük kétségbeesetten próbált kivárni, abban a reményben, hogy valaki más meghozza a döntést, s így ő megúszhatja a közvetlen kockázatvállalást.

A végén egy magas rangú, hivatásos polgári alkalmazottra, bizonyos Bukowiczra maradt, hogy olyan választ fogalmazzon meg, amely erélyesnek, ugyanakkor fenyegetéstől mentesnek fog hangozni.

- Ide figyeljen! Akárki is ön, nincs felhatalmazása, hogy abban a térségben tartózkodjon.

- Elnézést kérek. Nem mi találtuk ki.

- Ez nem hangzik különösképpen idegennek- morogta valaki Bukowicz mögött.

- A kiejtés anglo-hindire vall - vélekedett másvalaki.

- Nem túl erős, de felismerhető.

- Nézzük, van-e neve - unszolta Bukowiczot a jobb oldalán álló nő. - Beszéljen hozzá!

- Jól van - bólintott a férfi. - Figyeljen rám, Mr. Iranaputra.

- Nem vagyok egyedül - jött a válasz. - Rajtam kívül még négyen vannak itt. - Iranaputra elsorolta a többiek nevét. - Mindnyájan a New York tartományban lévő Woneapenigong Tófalva nyugdíjas telepén lakunk. Megközelítőleg a…

- Pontos adataink vannak a helyzetükről - vágott a szavába türelmetlenül a férfi. - Tényleg valami hajón tartózkodnak?

- A leghatározottabban. Attól tartok, hogy felszálláskor megszüntettük a tavat. - Odahajolt, s kitekintett az áttetsző falsíkon. - Úgy van, eltűnt. Pedig milyen gyönyörű tó volt! Nagyon sajnáljuk, de nekünk tényleg nem volt…

- Ezt ne mondja nekik! - pisszegett rá Hawkins. Ne árulja el nekik, hogy az irányítás nem a mi kezünkben van.

- Mit számít az? - súgta vissza barátjának Iranaputra.

- Ha azt hiszik, hogy ez valami gonosz szándékú masina, hajlamosak lesznek, hogy belelőjének. Miközben mi itt vagyunk a fedélzetén.

A nyugdíjas mérnök elgondolkodva bólintott, majd újra az autnokhoz intézte szavait:

- Nincs idő. Sajnos nincs idő, hogy bármin is hosszasan törjük a fejünket.

- Ne várják, hogy ezt elhiggyük - bámult mereven Bukowicz az előtte lévő atlanti-óceáni légtér holójába. Egy menetrend szerinti járat közelített Atlanta városi parkjához, de egyébként a képgömb a szokásos reggeli repülőjáratokat mutatta. Kivéve a New York tartomány északi részén lévő, villogó vörös fények sokaságát.

- Elnézést, uram - bökte meg Bukowiczot egy alkalmazott -, de számít az valamit, hogy honnan valók? Úgy értem, ha egy csapat idegen embernek akarja álcázni magát, olyan személyazonosságot vesznek fel, amilyet akarnak.

- Hagyja a science fictiont, Mavis! Nincsenek idegenek.

- Bocsánat - visszakozott a nő. - Akkor nincs más dolgunk, mint hogy érintkezésbe lépjünk a hajó tulajdonosaival. Annak a lehetetlen hajónak a tulajdonosaival.

- Ahogy mondtam, Mavis! - mordult rá a főnöke. - Nincsenek idegenek! A legelső mélyűri utazásunk óta keressük őket, de az elmúlt évszázadokban semmi jelét sem adták a létezésüknek. Egyetlen modulált rádióhullámmal, egyetlen eltemetett várossal, de még egy fületlen teáscsészével sem. Semmivel.

- Ott viszont van jel, amennyit akar - intett fejével a fiatal nő New York tartomány északi része felé:

- Menjen vissza a helyére, Mavis!

Bukowicz végignézett beosztottjain nyugtalanul figyelő arcán, majd visszafordult a mikrofonhoz.

- Nézzék, én nem tudom, kik maguk, honnan jöttek, mi a szándékuk, de azt tudom, hogy megsértik Észak-Amerika helyiérdekű és szuborbitális légterét. Ha azonnal nem hagyják el a nyilvántartásban szereplő légifolyosókat, én… nekem fel kell jelentenem magukat az illetékes büntető hatóságnál.

- Nem akarunk zavarni senkit - visszhangzott Iranaputra hangja a megfigyelőterem síri csendjében. Ha elmegyünk, önök mit szeretnének, hová menjünk?

Bukowicz habozott. Nem remélt ilyen szolgálatkész engedékenységet, ezért nem is volt különösebb elképzelése.

- Valahová az Atlanti-óceán fölé - mondta végül sietősen. - Távol a városokat összekötő útvonalaktól.

Úgy legalább, még ha leereszkedik is, nem lapíthat szét egyetlen szerencsétlen külvárosit sem.

- Akkora, mint egy hegy - morogta valaki hangosan. - Nem is; mint több hegy. És csak úgy lóg a levegőben. Képtelenség.

- Látom, nem mozdulnak - mondta Bukowicz, és megnyalta a száját. Jobb a támadó, mint a védekező fellépés, gondolta. - Ha nem engedelmeskednek azonnal a hivatalos felszólításnak, kénytelen leszek erőszakkal távozásra bírni magukat.

- Blöfföl az öreg fiú - nézett Follingston-Heath a társaira. - A Föld évszázadok óta demilitarizált övezet. Nincs mivel fenyegetnie bennünket, legföljebb néhány helybeli rendőrségi járőrkocsival és pár parkőrrel. Nem hinném, hogy az Adirondack Park őre rá tudná venni ezt a járművet, hogy megtegyen valamit, amit nem akar.

- Arra kellene törekednünk, hogy ne háborgassunk senkit - jegyezte meg Iranaputra.

- Miért? - csapott nagy kedvvel a térdére Hawkins. - Csak hadd rezeljenek be a gazfickók. Az ezredesnek igaza van: nem nyúlhatnak hozzánk.

- Ez a viselkedése napokon belül száműzni fogja magát a nyugdíjastelepről, Wallace - nézett rá komolyan Gelmann. - Tudja, mi az igazgatóság véleménye a harcias hajlamokat mutató nyugdíjasokról. Én figyelmeztessem erre?

- Még hogy én harcias hajlamokat mutatok? Nem én! Nem voltak harcias szándékaim már ki tudja, mióta… Elhallgatott, s elgondolkodott. - Várjon csak. A kutyafáját! Tényleg harcias kedvemben vagyok! Évek óta nem éreztem ilyen finom kis harcias hajlamot!

- Mit mondjak nekik? - kérdezte, kelletlenül Iranaputra. - Mit feleljek?

- Mondja meg nekik, hogy megtanácskozzuk a kérésüket - javasolta Follingston-Heath. "Ez kellőképpen bürokratikusan fog hangozni" - gondolta elégedetten.

Iranaputra kötelességtudóan továbbította a választ. Bukowicz felügyelő összehúzott szemöldökkel fogta be a mikrofont, és a beosztottjára nézett.

- Mit jelent ez?

- Fogalmam sincs, uram - mosolygott udvariasan Mavis. - Nem úgy hangzik, mintha készek lennének elmenni.

Bukowicz rábólintott, és tekintete végigkalandozott a helyiségen.

- Találjon ki valaki valamit! Végtére is mi volnánk itt az irányítók, a mindenségit!

Az egyik fiatal technikus a magasba emelte a kezét. - Érdemes lenne belelapoznia a könyvbe, amit olvasok, uram. Egy első típusú találkozásról szól.

- Nem értem, hogy tud ilyen marhaságot olvasni mormolta Bukowicz. Észak-New York területén meg sem moccant a villogó vörösek tömege. - Na, jól van. Mutasson egy idevágó részt!

- Nincs válasz - fürkészte társai arcát Iranaputra. - Mit csináljunk most?

- Semmit sem kell csinálnunk - jelentette ki önelégült képpel Hawkins. - Biztos vagyok benne, hogy jó sok gondolkodnivalót adtunk nekik.

- Várom az utasításaitokat - mondta az autnok. - Magunkra hagynál kis időre? - nézett rá mosolyogva Iranaputra. - Majd intek, ha szükségünk lesz rád.

- Ahogy óhajtjátok - felelte kissé bosszúsan a kék ellipszis, s miközben ellebegett a hatalmas terem túlsó sarkába, magában azt motyogta: "Nagyon zavarba ejtő."

- Kíváncsi lennék, hall-e még bennünket - indult Iranaputra a visszavonuló kékség nyomába.

- Ha igen, akkor sem tehetünk túl sokat - vélekedett Gelmann.

- Éhes vagyok - jelentette be Shimoda. Senki sem törődött vele.

- Nem értem, hogy lehet ez a hajó egymillió éves folytatta a nő. - Ennyire öreg dolognak nem volna szabad így csillogni-villogni, sem ilyen jól működni.

- Ó, nem is tudom - ült ki a töprengés Hawkins arcára. - Inezz Nandu, odaát a D szárnyban, száznyolcvan éves, és még egész jól működik. És nem is néz ki olyan rosszul.

- Kik vagyunk mi, hogy megállapítsuk, mennyi ideig kell valaminek eltartani meg működni? - biggyesztette el a száját Shimoda. - Itt most egy nem emberkéz alkotta szerkezettel van dolgunk, melyet felfoghatatlan erő működtet. Olyan csodákkal vagyunk körülvéve, melyeket épp csak most kezdünk megtapasztalni.

- Csak tudnám, hogy néz ki a legénység! - sóhajtotta Gelmann. - Több ezren lehetnek. Talán tízezren is. Gigantikus szállítóhajó lehet. - Körbehordozta pillantását a boltíves termen. - Itt semmi sem utal rá, hogy milyenek lehetnek. Se székek, se ágyak, se fogantyú, semmi.

- Itt nem kell nagyszámú legénység. Ilyen autnok-féle, lebegő vezérlőberendezés mellett - nézett társaira jóindulatúan Follingston-Heath.

- A hely is nagyon szép - tette hozzá Gelmann. Bár én szívesen feldobnám ezt a sok egyhangú ezüstöt és aranyat néhány élénkebb színnel. Egy-két pasztellszínnel, talán halványpirossal… ne vegyék elbizakodottságnak.

- Talán megengedi az autnok, hogy feldobja a helyiséget - jegyezte meg gúnyosan Hawkins. - Szőnyegekkel, függönyökkel, szép virágos tapétával…

- Nem ártana.

Az elcsigázott Iranaputra úgy döntött, most már eleget hallgatott.

- Mit csináljunk a légi irányítókkal?

- Mi lenne, ha elmennénk Baltimore-ba, és leszállnánk annak a nagypofájú felügyelőnek a fejére? javasolta Hawkins.

- Ne beszéljen így, Wallace! - fenyegette meg az ujjával Gelmann. Hawkins vigyorgott. Már legalább egy hajórakománnyi borsot tört Gelmann orra alá.

- Csak azt kéri, hogy menjünk ki az óceán fölé. Én is jobban érezném magam ott - mondta Iranaputra. - Gondolni sem szeretek rá, mi történne, ha hirtelen elromlana ennek a hajónak a hajtóműve. Mások látnák meg a kárát.

- Az az ő bajuk - morogta Hawkins, de csak az orra alatt.

- Egyetértek, öregem - helyeselt Follingston-Heath. - Ha ez itt tényleg egymillió éves, nem indokolatlan az a félelem, hogy bármikor tönkremehet. Gondolnunk kell a felelősségünkre.

Iranaputra bólintott, s közben azon jártak a gondolatai, hogy vajon egy ekkora jármű hogy oldja meg az olyan gondokat, mint a hulladék-elhelyezés vagy a nyersanyag visszanyerése. Talán később majd körbeviszi az autnok. Összerezzent a gondolatra. A rokonainak igazuk van: testileg visszavonulhatott, de lélekben sohasem fog. A csatornakotró mindig csatornakotró marad.

- Aggódom érte - pillantott Gelmann a terem túlsó végében türelmesen várakozó kék ellipszis felé. - Mindig arról beszél, hogy mennyire zavarban van.

- Csak reménykedjünk, hogy ezután is zavarban lesz - mordult fel Hawkins. - Ha tisztázódnak benne a dolgok, egyszer csak felvetődhet benne, hogy mi az ördögöt keresünk mi itt öten. Hé, ez meg mi?

Mindenki megfordult. Odafönt; a terem déli falán hirtelen kivilágosodott egy képernyő. Csak alig valamivel volt kisebb, mint a Woneapenigong Tófalva nyugati szárnyában lévő. Bámuló szemeik előtt sorra még féltucatnyi különböző méretű képernyő kelt életre. Mutatták a mélységet is, nemcsak a magasságot és a szélességet, de nem voltak igazi holók.

Egyeseken csillagmezők tűntek fel, másokon a világot ábrázoló vázlatos képek látszottak. Itt-ott megint megjelent az a különös, szálkás jelekből álló írás, amit már korábban is láttak az első teremben. Senki, még Follingston-Heath sem ismerte fel, s nem is értettek belőle semmit.

Iranaputra megfordult, és széles mozdulatokkal integetett a fénylő ellipszisnek, sőt, oda is kiáldott neki. Az nyomban visszatért hozzájuk.

- Eleget voltatok magatokban? - kérdezte, s a hangján már nem érződött semmi neheztelés.

- Köszönjük, igen - válaszolta Shimoda.

- Jó. Már kezdtem magányosnak érezni magam. Több mint egymillió év után az ilyen érzések hajlamosak felgyülemleni.

- Mit jelentenek ezek a képernyők? - mutatott feléjük teljesen fölöslegesen Gelmann. - Te kapcsoltad be őket?

- Nem egészen.

- Hogy érted azt, hogy nem egészen? - húzta össze a szemöldökét Hawkins.

- Azt kívánták tőlem, hogy indítsak el bizonyos megszakítás utáni működéseket. Ettől működésbe léptek egyéb észlelő gócok, melyeknek szintén megvan a maguk rendeltetése. Közvetlenül tehát nem vagyok felelős a hajó különféle tevékenységeiért, például e navigációs képernyők üzemeléséért. A folyamat halad tovább a maga útján, most is, miközben beszélgetünk. Ne ijedjetek meg. Időbe telik, mire egy ilyen nagy hajó újra teljes egészében működni tud.

- Ezek szerint még most sem vagy teljesen működőképes? - kérdezte szorongva Shimoda.

- Ó, nem! Egyáltalán nem.

- Még mennyi időbe telik? - tudakolta Follingston-Heath.

- Nem tudok időpontot mondani. Annyi a tennivaló, és minden nagyon zavaros. De azt megmondhatom, hogy a reaktiválás megfelelően folyik. Ahogy láthattátok, az energiaszolgáltatás helyreállt, újra mozgékonyakká váltunk.

- Egy millió éves géptől nem várhatunk tökéletes pontosságot - mutatott rá Shimoda.

- Arra kértek bennünket, hogy a szárazföldről menjünk ki az óceán fölé. Meg tudod ezt tenni?

- Elég lesz pár száz kilométer- tette hozzá Follingston-Heath.

- Nem gond. Most, azonnal? - kérdezte a csillámló, tömör kékségként lassan forgó autnok.

- Miért ne? - néztek egymásra az utasok. Shimoda arcán üdvözült mosoly ragyogott.